Tisztelt Mindannyian!

Itt vagyunk és ez jó.

Ha még egy filigrán, idős úr itt lenne, akiért ma itt valójában összegyűltünk – még jobb lenne.

Mivel a feltételes mód ebben az esetben nem játszik, bele kell törődnünk, hogy Bak Imre nem láthatja azt a kiállítást – közel 20 év terméséből –, amin nagyon aktívan dolgozott, amit nagyon várt. 

Ritkán, talán sohasem adatik meg valakinek, hogy olyan kiállításán működjön közre, ahol tudja, hogy az utolsó festménye is szerepel. Bak Imre tisztában volt vele, hogy olyan szembetegsége van, ami lehetetlenné teszi a további festést. Amikor utoljára találkoztunk és ezt elmondta nekem, hittem is, meg nem is. Ismertem már annyira, hogy valamit majd kitalál és fog még dolgozni festékkel vásznon. Ő hűtött le. Festettem már eleget.

Bak Imre nagyon tudatos életet élt. Ennek a központjában a festészet, a képzőművészet, a vizualitás állt. Nem az ösztöneire hagyatkozott. Semmilyen művészies allűrt nem lehetett felfedezni életében. Alaposan analizálta – elemezte, vizsgálta – az általa fontosnak tartott dolgokat. Nagyon sok dolgot tartott fontosnak. Igyekezett megtudni ezek miértjét. Ha csak ezt csinálta volna, akkor is megkerülhetetlen figurája lenne a képzőművészeti élet elméleti részének. No, de festett is! Ezért egy páratlan életművet adott nekünk, adott az országnak. Ez az életmű most már visszavonhatatlanul integrálódik az egyetemes képzőművészeti scénébe. Köszönhető ez, a kitartó munka mellett, többek között az acb Galéria áldásos tevékenységének. Az utóbbi évek meghozták azt a visszaigazolást, amit kevés művész kaphat meg. Kezdtek a dolgok a helyükre kerülni.

Mégis végigkísérte az életét egyfajta bizalmatlanság. A képzőművész mindig függ valakitől, valamitől. Ő megpróbálta függetleníteni magát. Amikor pályakezdő volt, adott volt a Főiskolát végzettek számára a Képcsarnok mint jövedelemforrás. Egy hónapban 3-szor beadok egy-egy képet, a negyedik héten én ülök a zsűriben. A tanulmányok közben erre is felkészítettek minket. Ő ezt kivédte. Polgári foglalkozást vállalt, így függetlenítette magát. Előszőr a Népművelési Intézetben. Ott már találkozhattunk volna. Nekem mint egyetemistának is ott dobtak mentőövet, hogy néprajzi tárgyakat fotózhattam, közte a saját gyűjtést is, és ezzel adták meg az anyagi alapját a néprajzi gyűjtő munkámnak. Amikor már néhány év múlva, mint „szakmabeliek” találkozhattunk, nem véletlenül abban találtuk meg a közös hangot, hogy „bartóki értelemben vett” képzőművészetet kellene csinálni. Építeni egy meglévő kultúrára (ebben hangsúlyosan a népi kultúrát értettük akkor), minden provincializmus nélkül, egyetemes érvényű műveket létrehozva.  Hát, ezen az az alapon kezdődött a mi barátságunk.

Azután az évek egyre jobban összehoztak minket. Egy művésznek aránylag sok ismerőse van. Barátja kevés. A művészbarátság nem mindennapi paterkázásból áll. Persze itt is volt néhány év, amikor majdnem minden héten utaztunk valahova külföldre, kiállítani. Az egy nagyon jó, ígéretes időszak volt a „rendszerváltás” környékén. Akkor rácsodálkozott a „világ”, hogy volt néhány képzőművész, aki nem a könnyebb utat választotta az életeben való érvényesüléshez, hanem következetesen a nagybetűs művészethez próbálta mérni magát. Azután négyünknek lett egy osztrák galériával szerződésünk, ami élt is vagy két évig. Azután a galerista betegsége miatt megszűnt. Majd jött életünk nagy kalandja a Moholy Nagy Iparművészeti Egyetemen. Oda Gergely István rektor hívta Imrét a Művelődéselméleti és Tanárképző Intézet igazgatójának. Néhány fiatalabb kollégát – velem együtt – meg oktatónak. Az eleje ennek a történetnek is csodásan indult. Készültek a programok, kidolgozásra került a kreditrendszer, elkezdődött a szabad tanárválasztás. Egymás után bukkantak elő a tehetséges fiatalok. Azután ott találtuk magunkat egy mondvacsinált probléma közepén – a kézműves- és a tervezőképzés szembeállításával (ami természetesen nem áll szembe, hanem kiegészíti egymást). A lényeg, új rektor. Vissza a megszokott, tespedő nyugalomba. Semmi rizikó. Mi meg megőrizhettük ezt az időszakot az emlékeinkben, és néha örülhettünk a volt növendékek sikerének.

Egy mondatot még megér ez a történet. Gergely Istvánról olvastam nagyon tisztességes írásokat a múlt évben, melyek elemezték a módszerét, programjait. Egyszer csak azt olvasom, hogy ezekkel megelőzte a korát. Na, akkor azonnal hívtam Imrét, és több mint egy órát beszéltünk arról, hogy mi kellene ahhoz, hogy rájöjjenek: Gergely – és vele együtt mi is – a valós világban éltünk, és onnan történt egy hatalmas visszalépés. Melynek nem is annyira szakmai, hanem kicsinyes, gyarló, emberi okai voltak.

Na, az ilyenből jutott Bak Imrének elég akkor is, amikor minden évben bizonyított, hogy amit csinál, az abszolút nemzetközi színvonal. Nagyon örülök, hogy ebben a csodás galériában beszélhetek a Bak-képek között. A Vaszary Galéria 2023-as programja lenyűgöző, az előző éveké is csak dicsérhető. Csak köszönet illet itt mindenkit, aki lehetővé tette, hogy megvalósuljon ez a bemutató, különös hangsúllyal a Veszprém–Balaton Európa Kulturális Fővárosa programra. De ez egy intim tér. Itt a fragmentumok, a kis összefüggések élnek, mint ahogy a kiállításrendezés erre is próbál építeni. De ahogy tegnap Fehér Dávid mondta: ez az életmű a „white cube”-ért kiállt, amit most nem kaphatott meg. Miért? Személyes, gyarló, kicsinyes okok miatt.  Egy ekkora kiállítás – egy életmű közel 20 éve – teljesen másként értékelhető múzeumi környezetben. Ennek tükrében még hálásabb vagyok a szervezőknek, a Vaszary Galériának, hogy helyet adott ennek a kiállításnak.

Még két rövid személyes gondolat, történet, ami szorosan kapcsolódik Bak Imréhez, hogy jobban megérthető legyen a művészeti írók elemzése mögött lévő ember is. Még 1987-ben állítottunk ki Amszterdamban, amikor elcsavarogtam a múzeumtól néhány utcára, és egy főleg gyarmati tárgyakat árusító boltban rátaláltam Breuer Marcell első nagy sikerű csőbútor székeinek (Cesca) „remakingjára”, potom pénzért. Zuhogó esőben fordultunk 3-szor a múzeum és a bolt között teljes boldogságban. Nem törődve azzal, hogy bőrig áztunk. Kincset leltünk. Most, hogy utoljára voltunk Imrééknél, a műteremből lejőve, a kabát felvétele közben benéztem a nappali étkezőbe. Természetesen náluk is ott volt a 8 szék az üvegasztal körül. Kell ennél több a boldogsághoz?

A másik gondolat, amit szeretnék megosztani az itt lévőkkel, hogy amióta én ismerem Bak Imrét, szinte azóta ismerem Albert Zsuzsát is. Két autonóm identitás, de nekem ők egyek. Természetesen külön-külön szereppel. Ez a kiállítás sincs, ha ők nem egyek. Az életmű is csorba lenne. Tudom, most nem korszerű nemi szerepekről beszélni. A lehető legrosszabb mondat, hogy: „Minden sikeres férfi mögött ott egy nő”. (Persze ez fordítva is igaz lehet.) Akkor is rossz, de… van benne részigazság, ami ebben az esetben más dimenzióba került. Ők a szó legszorosabb értelmében társak voltak. Amikor egy Bak-képet nézünk – legalább nekünk –, jusson eszünkbe.

Az én szerepem a mai napon az volt, hogy egy kicsit a művek mögött megbúvó embert tudjam bemutatni úgy, ahogy egy vele szoros kapcsolatban álló kollégája látja. Hajdu István, Földényi László, Fehér Dávid, Dieter Honisch és mások tollából kitűnő, értő tanulmányok helyezik el Bak Imre munkáit a képzőművészet világában. Próbáltam ebbe nem belekontárkodni. Csupán megjegyzem, hogy Bak Imre stilárisan elkötelezett volt – van a magyar művészet történetében egy jól körülhatárolható alkotási mód, irányzat, egy konstruktivista hagyomány, amit magáénak vallott. Ez végigkísérte. Ez volt az alap. Erre építkezett. Ebből újult meg minden egyes sorozatánál, ebből épített páratlan életművet.

Mi most kevesebbek vagyunk egy rendkívüli művésszel, egy européerrel, egy világpolgárral, de gazdagabbak vagyunk egy páratlan életművel. Ezzel nekünk, az országunknak kell jól sáfárkodnunk mindannyiunk hasznára. Ez most már kötelességünk. Jó lenne, ha ezt nem csak az itt jelenlevők tudnák.

Köszönöm a felkérést, a lehetőséget, hogy ezen a kivételes eseményen beszélhettem Imréről, megnyithattam a kiállítást.

A magam részéről a kiállítást megnyitottnak tekintem, de mielőtt megnézzük a képeket, hallgassuk meg Fehér Dávid rövid kurátori beszámolóját.

2022. 01. 22. Balatonfüred

Amikor – Geskó Judit meghívása után – elkezdtük előkészíteni ezt a kiállítást, a cél számomra teljesen evidens volt: összegezni Bak Imre 2004 és 2022 közötti munkásságának főbb csomópontjait, az életmű alakulását, a következes gondolatmentként leírható alkotófolyamat újabb és újabb állomásait, a formarendszerek változását, a motívumok átértelmeződését és átalakulását. A váltakozást a függőleges és vízszintes struktúrák harmóniája, illetve a szilánkszerűen széttörő motívumok, a képmezőt szinte átdöfő hegyesszögek és a felületet átszelő diagonálisok között. Olyan kiállítást szerettünk volna létrehozni, amelyben teremről teremre haladva megfigyelhető ez a váltakozás: a folyamat, ahogyan a függőlegesek és vízszintesek stabilitása felborul, szilánkokra törik, majd a struktúra újra kiegyenlítődik, ám nem szűnik meg a felületek feszültségteli vibrálása. A vibrálás, amely az akrilfelületeket fénnyel telített, végtelen, metafizikus térré alakítja, ahogy egyik képcímében a művész fogalmaz: a Jelenidejű metafizika megfogható-megfoghatatlan helyévé. Bak Imrét a fény és a tér mint az emberi egzisztencia metaforája foglalkoztatta: miképpen lehet megfoghatóvá tenni a megfoghatatlant, miképpen épülhet föl az anyagból valami, ami túlmutat az anyagi világon, miképpen lehet valami egyszerre időtlen és aktuális, változatlan és változó.

A 2000-es évek elejétől kezdve egyre erőteljesebben foglalkoztatta Bak Imrét a digitális képek áramlása, vibrálása: a posztmediális képalkotás. Míg korai, az 1960-as években alkotott műveit elsősorban egy posztfestészeti helyzet motiválta (a festészet utáni absztrakció), az 1970-es években egy jelentésekkel, asszociációkkal és analógiákkal telített posztkonceptuális geometria megteremtése foglalkoztatta, amelynek jelrendszerei az 1980-as évek elején lépésről lépésre váltak kultúrtörténeti idézetekké, egy posztmodern szemléletű absztrakció motívumaivá. Ezek a motívumok redukálódtak lassanként az 1990-es évek végére monokróm felületekből építkező, imaginárius városképekké, utópiákká. A felületek intenzív vibrálása egyre inkább megidézte a digitális kijelzőket, a négyzetek immár nem pusztán a malevicsi vagy albersi absztrakció hagyományait gondolták újra, hanem vibráló pixelponttá is váltak, miközben jelentésteli, tárgyias asszociációkat is keltettek: az ablakfelületen megcsillanó fényponttá, nappá, szempárrá, pupillává alakultak, az emberre visszanéző, egyszerre személytelen és személyes tekintetté.

Hiszen Bak Imre művészete, bármennyire is racionálisnak tűnik, valójában érzelmekkel telített. A formák átalakulását elemezve nem hagyható figyelmen kívül a geometria rendszere mögött megbújó ösztönösség, amely mögött sokszor termékeny kételyek és dilemmák sora húzódik. Helyzeteket és helyzetképeket látunk, amelyek egyszerre utalnak a festészet és a művészt körülvevő világ állapotára. Ezért emeltem a kiállítás címévé a művész által gyakran alkalmazott címadást – a képek helyzeteket mutatnak fel, helyzetekkel szembesítenek.

Leképezik, visszatükrözik a művész következetes (ön)építkezésének stádiumait, ahogy erről monográfusának, Hajdu Istvánnak nyilatkozott: „ahogyan Hamvas Béla mondja: építsd fel életed művét, a művet. Az ember építi a saját életét, rakja egymásra a téglákat, valamiféle víziója van arról, hogy ennek az itteni egyszeri életnek milyen lehetősége vagy értelme van, és azt gondolom, hogy nagyon szerencsés állapotban vagyok, hogy ilyen szakmám van, mert hogy minden megfestett kép tulajdonképpen ennek a folyamatnak valamilyen módon a visszatükröződése. Hogy az adott pillanatban ebben az önépítkezésemben éppen hol tartok, azt nagyon konkrétan vissza tudja tükrözni egy-egy mű. Tehát nagyon is szoros kapcsolatot érzek – nem a mindennapi életem, hanem – a létezésem és a művészet között. Másrészt, persze, a művészettörténetben élek, s ez már valószínűleg huszadik század végi probléma, hogy maga a művészettörténet is reflexió tárgya. Kész gondolatok, szellemi tartalmak és technikák közül válogathatok, amikor megoldásokat keresek arra, hogy ezt az építkező életemet milyen módon tudom egy-egy tárgyban rögzíteni vagy visszatükrözni.”

Bak Imre festményein, írásaiban és nyilatkozataiban mindig tűpontosan fogalmazott: lépésről lépésre haladva, rendkívüli alázattal és következetességgel hozta létre az 1945 utáni magyarországi művészettörténet egyik legfontosabb, egyetemes jelentőségű festői életművét.

Sokat jelent számomra, hogy ennek az életműnek az épülését és alakulását az elmúlt két évtizedben közvetlen közelből követhettem végig. Nehéz lenne összegezni, mi mindent köszönhetek Bak Imrének, aki hozzám kezdő művészettörténész-hallgatóként is bizalommal és a rá jellemző nyitottsággal fordult, akivel együtt dolgozhattam életem első publikációján, majd később életem első nagyléptékű intézményi kiállításán, a Paksi Képtárban rendezett Aktuális időtlen. Egy életmű rétegei című, 2016-os tárlaton. Együtt terveztünk, együtt installáltunk és együtt követtük végig a kiállítás létrejöttének minden lépését. A balatonfüredi kiállítás is hasonló együttműködésként indult – Bak Imre hosszú ideje tervezte 2004 utáni művészetének összefoglalását, és ennek a munkának fontos lépéseként tekintettünk erre a kiállításra. Még mindig nehéz elhinni, hogy ez volt az utolsó együttműködésünk.

A kiállítás és a hozzá kapcsolódó katalógus koncepcióját Bak Imrével szorosan együttműködve készítettem, a tanulmányt szintén az ő jóváhagyása után véglegesítettem. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó szöveg, amit Bak Imre életében írok. A művész halála után írásom is átértelmeződött és átértékelődött. Úgy döntöttem, hogy a szöveget ennek ellenére is változatlanul, a művész által jóváhagyott formában közlöm, ám néhány személyes megjegyzést fűzök hozzá. Utolsó, novemberi műteremlátogatásomkor hosszan beszélgettem Bak Imrével a legújabb festmények között. Többször is említette, hogy le szeretné zárni az életművét, az elmúlt időszakban festett képeit is ennek tudatában alkotta meg. Ebben az összefüggésben más értelmet nyernek utolsó festményein A csend változatainak földöntúli fényhatásai, átértelmeződik az éteri terek mindent kitöltő, feszültségteli csendje, a fehér árnyalatok lebegése, a vibráló színmezők és a törékeny, hegyes alakzatok megfogható-megfoghatatlan elíziuma. Az Örök totemet Bak Imre az utolsó képeként alkotta meg – ezt számomra is egyértelművé tette. Nem hittem neki. Pontosabban, reménykedtem a folytatásban. Erről tanúskodik a szövegem vége, amellyel a művésznek is üzentem: ez a mű nem csupán lezárás, hanem nyitány is új távlatok felé. Sajnos néhány héttel a szöveg lezárása után ez a kijelentésem új értelmet nyert. Az Örök totem valódi záróműként reflektál a létezés rejtélyére (Gustave Courbet festményét parafrazeálva A világ eredetére), a születésre és az elmúlásra, az érzéki és a transzcendens, a fizikai és a metafizikai, a valami és a semmi, a lét és a nem-lét közötti megfoghatatlan átmenetre: visszatekintő és összegző igényű festmény személyes és művészettörténeti vonatkozásokkal. Bak Imrének megadatott, ami keveseknek: lezárhatta és ezáltal kerek egésszé formálhatta életművét az egész életére és alkotói pályájára jellemző következetes építkezés jegyében. Művészetében az ellentétes minőségek, a látható és a láthatatlan, a közeledés és a távolodás, az időtlenség és az aktualitás, a nyitás és a zárás elválaszthatatlan egységet alkotnak, kölcsönösen feltételezik egymást. Bak Imre nemcsak lezárta, hanem meg is nyitotta életművét azon végtelen, megfoghatatlan távlatok felé, amelyek a monumentális színmezőin szinte megfoghatóvá válnak. Ahogy maga a művész fogalmazott: „A végtelen tér úgy dinamikus és eleven, hogy közben – végtelenségénél fogva – mozdulatlan és »örökkévaló« is. Jaspers szerint az »öröklét evilági megjelenéseként vagyunk halhatatlanok«. Így aztán mondhatjuk, hogy az öröklétnek, mint a végtelen tér nyugalmának, csendjének vizuális, művészetként való átélése önmagunkhoz vezet el.”